A Várkapu - Szolnoki Vártörténeti Látogatóközpont Története: Ahol a múlt életre kel
Üdvözöljük a Várkapu - Szolnoki Vártörténeti Látogatóközpontban, ahol a város gazdag történelme és lenyűgöző kulturális öröksége találkozik. Szolnok története, amely a Tisza és Zagyva folyók találkozásánál bontakozik ki, évszázadokon átívelő izgalmas kalandra invitálja Önt.
Történelemi visszatekintés*
A szolnoki vár nem véletlenül van jelen a helyiek emlékezetében. Az egykori erőd emlékét őrzik a Szolnoki Művésztelepet és környékét magába foglaló fejlesztési területen található épületek, építmények és utcák elnevezései, mint például a Vártemplom, a Várplébánia, a Bástya utca, a várkapitány nevét őrző Nyáry Lőrinc híd. Szórványos írásos emlékek már a kora Árpád-kortól rendelkezésre állnak. Számos levéltári dokumentum szól a királyi végvár 1550 őszén megkezdett építéséről, majd a félkész palánkvár elleni török ostrom sikerességéről, az oszmán időszakról, a török uralom utáni további építkezésekről és az 1879. évi árvíz pusztításáról. A történelmi mozaik további hiányzó darabjai kerültek elő a művésztelepen, az építkezéseket megelőzően elvégzett régészeti ásatások során.
A feltárások eredményeképpen bizonyítást nyert, hogy a szolnoki várszigeten már a trójai háborút megelőző évszázadokban, a középső bronzkor végén, Kr. e. 1500 körül emelték a legelső várat. Az erősség a jelenlegi vársziget keleti részét, a jelenlegi Vártemplom környezetét foglalta magában. Alaprajza sarkain lekerekített háromszög, területe mintegy 1,8 hektár volt, tehát a kb. hat hektáros kora újkori palánkerősségnek csak kevesebb, mint harmadát tette ki. A bronzkori vár létesítésének mindazonáltal alapvető a jelentősége. Földsáncai között az elkövetkező évezredek során számos népcsoport talált védelemre, biztonságra, ezenkívül kijelölte a helyét a későbbi erősségeknek.
A régészeti leletek arról tanúskodnak, hogy a bronzkori várat időszakosan a vaskorban és a népvándorlás korában egyaránt lakták, sőt honfoglaló eleink ugyancsak megszállták. Közel ezer évvel ezelőtt, az 1040-es évek derekán Szolnok ispán is ebbe a bronzkori eredetű erősségbe költözött be kíséretével. Annak védműveit felhasználva, megerősítve alapította meg benne a róla elnevezett várispánság, valamint a 11. század második felében a Tisza-vidéktől már egészen a Keleti-Kárpátokig húzódó Szolnok vármegye központját. A kora Árpád-kori sáncvár a bronzkori erődítések nyomvonalában, azok maradványaira épülhetett fel. Az egykor benne álló rangosabb épületekre tégla és tetőcserép töredékek utalnak. A megyeszékhely 1241-ben, a tatárjárásakor pusztult el, melynek régészeti nyomait a várárok feltárása során lehetett azonosítani. A késő Árpád-kori rétegben talált kisméretű, bronzból öntött lófigura, fején madárral, egy két részből álló lakat testének egyik fele, amely a mongol invázióhoz köthető.
A tatárjárást követően a várat felhagyták, használatára a középkor folyamán nincsen nyom. A hódoltság korában Szolnok stratégiai jelentősége miatt, 1550 őszén a királyi csapatok a vár megerősítésébe fogtak. Ehhez a bronzkori eredetű Árpád-kori várfalak maradványait szándékozták felhasználni. A kora újkori palánkerősség fala a keleti és déli oldalán a későbbiek során is ezekre támaszkodott. Az építés során a vár területét megnövelték, amely így elérte a hat hektárt, ugyanis hozzákapcsolták a Zagyva tiszai torkolatánál lévő kisebb szigetet. Falai fából és földből készültek, sarkait pedig olaszrendszerű füles és fül nélküli bástyákkal erősítették meg. A várban kőből, illetőleg téglából hadszertár és lőportár, valamint kaszárnyák építésébe kezdtek, melyek közül a déli, a Tiszára nyíló Vízi-kapuhoz közeli épület valószínűleg elkészült. A legjobban ismert és feltárt az erősség közepén található kaszárnyaépület viszont az oszmán támadás idejéig nem készült el. Az 1552. augusztus végén/szeptember elején lezajlott török ostrom idején befejezetlen maradt a nyugati oldalon a várfal és a délnyugati félbástya sarkánál egy falszakasz.
A foglalás után az oszmánok használatba vették és kijavították a palánkvárat. Helyreállították a megrongálódott falszakaszokat, majd az építkezéshez felhalmozott kőanyagból és a lebontott kaszárnya épületekből felhúzták a vár déli oldalának közepén az uralkodói dzsámit. A muszlim imahely jelentős méretű, balkáni típusú, kupolás épület volt, az Alföld legnagyobb négyzet alaprajzú dzsámija. A törökök befejezték az ostrom idején még félkész állapotban lévő, kőfalazatú kaszárnyát, melynek közepére cölöpalapozású válaszfalat építettek. Ehhez dél felől kapcsolódott L alakban az a két traktusú, minden bizonnyal emeletes oszmán palota, amely feltehetőleg a Szolnokot uraló szandzsákbég rezidenciája lehetett. Az épület agyagba rakott kő és tégla alapozásra, égetetlen agyagtégla falakkal épült, favázas merevítő szerkezettel. A déli traktus egyik helyiségének leégett deszkapadlójáról egy unikális tárgy, egy rézötvözetből készített sárkányplasztika került elő, amely valószínűleg egy kardhüvelyt díszíthetett, és egy közép-ázsiai műhelyben készülhetett. A tárgy pillanatnyilag párhuzam nélkül áll, mi több, a jellegzetes oszmán épülettípus, és építőanyaga, a nyers agyagtégla sem került eddig elő régészeti ásatáson a magyarországi hódoltságban.
Az 1685. évi visszafoglalás után megkezdődött az erősség újjáépítése, ami az egykori sáncok anyagának szakaszos újrahasznosításával készült. Egy a korban korszerű erődöt létesítettek, újból megfelelően kitűzött olaszbástyákkal. A sáncfalakat ekkor már nem erősítette belső favázszerkezet, hanem kevésbé meredek töltésekként alakították ki azokat. Magának a várnak a Rákóczi-szabadságharc időszakában lesz ismét, immár utoljára stratégiai, hadászati jelentősége. A kurucok 1703. szeptember 21-én vették be a császári kézen lévő erősséget. A vár utolsó ostromára a szabadságharc végén, 1710. október 16-án került sor, amikor a császári csapatok visszafoglalták a kurucok által védett erődöt. Ide kapcsolható a vár közepén, a katonai gyakorlótéren feltárt ágyúgolyó lerakat. A több mint 300 db, egyenként mintegy 15,8 kg-os, átlagosan 16,5 cm átmérőjű, többségükben szabályos sorokban egymásra helyezett, tömör öntöttvas ágyúgolyót megtalálási helyükről csak nagyobb kaliberű, 35 fontos mozsárral lehetett kilőni. Nagyon valószínű, hogy a kurucok erre a helyre egy mozsár üteget telepítettek, amit a császári sereg tüzéreinek sikerült hatástalanítaniuk. Mindez akár jelentősen is hozzájárulhatott a sáncerőd védelmi képességeinek meggyengüléséhez, amelynek következtében Csajághy János brigadéros egynapi ostrom után feladni kényszerült a várat.
*Forrás: Kertész Róbert - Eltemetett múlt. Szolnok középkora és kora újkora a várásatás tükrében. Szolnok, 2021.